Hogyan lettem búvár …

Hasonló írások erről: Búvár oktatás | 0

A felszíntől 120 méterig… Avagy egy “búvár” szerencséje…

Gyerekkorom óta álmodtam erről a világról. Elképzeltem milyen lehet odalenn a mélyben, egyedül, a sok misztikus dolog között. Álmaim odáig vetemedtek, hogy főiskolásként majdnem „terveztem egy légzőkészüléket” is. Hál’ istennek, ez akkor nem jött össze. Kapcsolatom a búvárkodással akkor kezdődött, mikor életemben először megláttam a tengert. Hihetetlen élmény volt. Akkor tudtam, hogy ez itt valami más. Valami különleges, békés varázslatos hely. Hazaérkezve egy különös „véletlen” folytán a lengyelpiacon beleszaladtam valakibe, aki egy orosz „búvárcuccot” árult. Rozsdás volt és ütött-kopott. A nyomáspróbája – amiről én akkor még nem is tudtam, hogy kellene, hogy legyen – k.b. 10 éve lejárt. Ősrégi, gégecsöves, hátreduktoros múzeumi darab volt, de nekem akkor a mindenség kulcsát jelentette. „Csak 9500 forint a belépő az új világba” gondoltam – ennyi volt az ára – és habozás nélkül kértem kölcsön, hogy megvehessem. Otthon az első dolgom volt, hogy szétszedtem darabjaira és – mérnök ember lévén – megértsem, hogyan működik. Ez hamar ment is, és mivel így megértettem, „hogyan működik a búvárkodás” semmilyen más kérdésem nem maradt. Mivel félig fel volt töltve – el nem tudom képzelni mennyi ideje, Jézusom! – máris indultam a kipróbálására. Éjszaka a gödöllői egyetem uszodai portása pár üveg bor ellenében nagyon elnézőnek bizonyult a nyitvatartási időt tekintve, így várt a merülés. Fél óra alatt „mindenre” rájöttem magamtól. Tudtam reduktort üríteni, és úszni – bár a hasam és a térdem kissé kikopott és néha nyeltem is jókorákat, de ment. Egy köhögésroham alkalmával – mikor a maszkot az arcomhoz szorítottam, hogy le ne essen – csodával határos módon eltűnt a maszkomból – akkor még szemüveg volt – az addig befolyt víz – ami az orosz teljesen szétrohadt guminak köszönhetően, hááát… nem kis mennyiség volt. Minden lényeges gond megoldódott – gondoltam. Reduktor ki-be megy, a víztől meg tudok szabadulni, ha gond lenne, a nyomásmérőt, meg csak tudom figyelni műszaki ember lévén – gondoltam. A maradék 35 bár nyomással szombaton elindultam az első mélytengeri kalandomra az ócsai-tóhoz. Ejtőernyős múltamból „megmaradt” egy MIG pilóta mentőmellény is. Elvittem magammal arra az esetre, ha valami nem jönne jól össze. Volt rajta egy kb. 1dl. térfogatú robbanó CO2 patron – amiről később kiderült, hogy itt fent sem tudná felfújni teljesen a mellényt. Formára egy olyasmi gallér volt, mint amit ma láthatsz az utasszállító gépeken, csak kisebb. Készítettem egy mélységmérőt is Cola-s flakonból és zsinórból, melyen csomókkal jelöltem a mélységet méterenként. Emígyen felvértezve biztonsági felszerelésekkel, tudtam, baj nem lehet. Lefelé menet pillanatokon belül iszonyúan fájni kezdett a fülem. Bár nem értettem miért, nagyon nem tántorított el a tó legmélyebb pontjának felfedezésétől. Szerencsére a maszkomba dőlt befelé a víz – kb. 40 másodperc alatt telt meg félig – így a jól bevált köhögős-prüszkölös módszerrel igyekeztem kiüríteni. És láss csodát! Elmúlt a fülfájásom. Így jöttem rá az egyenlítés technikájára. Tovább lefelé, fülfájás, vízbetörés, prüszkölés és így tovább újra és újra. Térden és hason „lebegve” az iszapban, kézzel haladva, mentem amíg tudtam. Hihetetlen boldog voltam! – Tudom, hogy amit eddig tettem az, az őrülettel határos, de azt hiszem ez volt életem egyik legboldogabb merülése. – Majd a 6 bár kiábrándító jelzése arra intet, hogy menni kéne vissza. Nem izgultam, hiszen „baj esetén itt a mellény” – gondoltam. Felérkezésem után valami olyan érzés kerített hatalmába, amelyet az első egyiptomi túra sem tudott felülmúlni.

Hazafelé menet ismét történt egy szerencsés „véletlen”. Találkoztam egy búvárcsoporttal, akiket most nem neveznék meg, mivel a velük lévő „oktató” járásképtelenségig vitte az alkohol élvezetét azon a napon. Arra azonban még volt ereje, hogy határozott fellépésem és némi alkohol felajánlására megegyezzen velem abban, hogy holnap feltöltse a palackomat. És ez így is lett. Az 5 üveg sör mindent megoldott. Nem volt sem kérdés, sem semmi más. És ez így ment még vagy 50 merülésen keresztül… Nekem ezután, senki ne mondja, hogy nincs isteni gondviselés akkor, ha valaki az útjára kerül… Hál’ istennek, a gondviselésnek volt még egy „segítő jobbja” azon kívül, hogy mindezt túléltem. Kb. az 50. merülés után találkoztam egy másik búvárcsoporttal. Az ő vezetőjüknek gyanús volt az önálló tevékenységem és a felszerelés konfigurációm. Merülés után, egy idősebb úr odaballagott hozzám és megkérdezte:

  • „Te gyerek! Aztán csillagod van-e?”. Mint évekkel később megtudtam ez a CMAS rendszer minősítési szintjeit takarta és a kérdés lényét tekintve azt célozta, hogy tanultam-e én valaha búvártudományokat. Elméláztam egy pillanatra a válaszon – azaz, hogy elküldjem-e az öreget melegebb éghajlatra, vagy megmondjam az igazat.
  • A jobbik énem győzött: nincs – feleltem. Gondolom a „másik válasz” is látszhatott az arcomon, mert igencsak méltatlankodtam azon, hogy kinek mi köze ahhoz, hogy én mit csinálok a saját cuccomban.
  • Az öreg megértően konstatálta, hogy fogalmam sincs semmiről és csak ennyit mondott: „Mindenki úgy döglik meg, ahogy akar”.
  • Ettől kissé elbizonytalanodtam: Mert? – kérdeztem.
  • Figyelj gyerek – mondta, „Adnék én neked egy könyvet. Este 6-kor a Moszkván a bódénál. Köll?”
  • Kell hát, sőt köszönöm! – vágtam rá. Így is lett.

Este találkoztam vele és odaadta a könyvet, beszélt még valami tanfolyamról, meg klubról, de azt már nem igazán hallottam. Csak a könyv érdekelt. Még a nevére sem emlékszem. Pedig ma úgy megköszönném neki. Lehet, hogy nélküle már én is egy gyertya lennék a Magyar búvárok koszorúján. Már hazafelé gyanússá vált, hogy amit én itt műveltem, abba nagyon nem volt bekalkulálva, tüdőtágulás, meg dekompresszió, a merülőtársról és sok egyéb dologról nem is beszélve. Az eddigi hiányosságaimat hazafelé letudtam 500 forinttal a Szent Antal perselyénél és mire hazaértem, kiolvastam a könyvet. „Vizsgáztam már én úgy 5-ösre, hogy az előadót sem láttam” gondoltam, „miért pont most kellene elmennem tanfolyamozni”. Igazolványt itthon úgysem kér senki. Én leszek egy egyszemélyes klub, a palackomat eztán is feltöltik, a légzésemet eddig sem tartottam vissza, az ócsai-tóban a 30 perc meg nem dekós. Akkor mi kell még? – gondoltam. Jó ez, így ahogy van. És következett még vagy 50 merülés. És tán így is maradt volna ez a mai napig, ha nekem és a barátaimnak, – akiket addigra „megtanítottam” búvárkodni – nem lett volna szükségünk búvárigazolványra – egy horvátországi „expedíció” miatt. Akkor derült ki ugyanis az, hogy e nélkül nem fog menni a merülés.

Gyorsan kerestem is egy búvárklubot, ahol lehet ilyet szerezni. Mint a hidegzuhany ér a válasz. Be kell iratkozni a klubba, és oda sokáig kell lejári segíteni, aztán valamikor lesz tanfolyam, és utána sokáig kell járni medencézni, és talán valamikor lesz tábor is, ahol majd ha az öregek kimerülték magukat, akkor a kezdők is merülhetnek. Na neeeeeeem! Ez én ezt nem várom ki! Mi most akarunk igazolványt! – mondtam. Sajnos, csak akkor lesz tanfolyam, ha van elég tanuló – mondták. Ezen ne múljon – gondoltam. Másnap elkezdtem szervezni életem első tanfolyamát. 3 nap alatt 24 ember jött össze a koleszban. Mikor ezzel az eredménnyel visszatértem a klubba, mindenki hanyatt esett.

  • Huszonnégy embeeer? – álmélkodtak.
  • Igen! Holnap kezdünk? – kérdeztem.
  • Sajnos nem, mert az oktatónk vidéken dolgozik és nem ér rá lejönni a klubba. De van itt egy fiatal külföldi-magyar oktató, aki jövő héten jön meg Egyiptomból. Talán ő ráér. – mondták.

Iszonyú kínokat éltem meg a jövő hétig. De eljött a nap, amikor elkezdődött. Az egyetem nagyelőadói termében szerveztük meg az előadásokat. Bejöttek a terembe a már megismert „öreg búvárok” Branka, Posár Tibi, Szabó Józsi, és „AZ OKTATÓ” Marx Tamás is. Az öregek halkan elkezdték az adminisztrációt, míg „AZ OKTATÓ” egy kapucnis pulcsiban unottan majszolt egy hamburgert és a katedrán pihentette a lábát. Hogy is mondjam – nem volt túl szimpatikus a kép. Miután befejezték a pénzezést a kollégák halkan, tisztelettudóan szóltak „AZ OKTATÓNAK”, hogy – Tamás, kezdheted. A teremben csend lett és áhítat. Feszült figyelem, a csodavárás pillanata volt ez. Az a pillanat, amikor a varázsló megfogja a leplet a tigris ketrecén. Tudod mi fog következni: lerántja a leplet és volt-nincs. A tigris eltűnt. De ennek ellenére a csoda az utolsó előtti mozzanatban van. Abban, amikor a varázsló felkészül, megfogja a leplet, halkan pörög a dob ééééééééééés.

Ami ez után következett, az felülmúlta minden várakozásomat. Felállt „AZ OKTATÓ” és belekezdett. Hangja unott volt és fásult. Arckifejezése érdektelenséget mutatott. Stílusa lekezelő volt. Mint egy gép… Az első előadást röviden így tudnám összefoglalni. Búvár lemegy… buborék… K csoport… ez a merülés, ki nem érti? Azt hittem, megölöm… Ez nem az, amit én eddig megéltem a 100 merülésem alatt. Ez nem lehet az!!! De az volt… nyomorékká unta magát a lelkem az előadások alatt. Mivel minden könyv ízű volt, vagyis még olyan sem halálra untam magam, hiszen ezt én már addigra mind megtanultam a Moszkván kapott könyvből. Az uszoda is borzasztó volt. Először is a cuccomban nem engedtek merülni, azt mondták: életveszélyes. A nyílt vízi merülések a dorogi-tóban rövid, gyors, be-ki, le-fel, a technikai részletek megvalósítását célzó módon voltak letudva. Felnőtt férfi létemre sírni tudtam volna attól, hogy mi lett az „én világomból”. Abból a csoportból azt hiszem négy ember folytatta és ma kettőről tudok, aki ma is merül.

De nem adtam fel. Még Jelentkeztem a nyári táborra, majd az azt követő őszire is. Itt ismét közelebb kerültem ehhez a világhoz. Kb. 40 búvár volt ott, amit három kompresszor szolgált ki. A kompresszorok egész nap mentek, de a nap végén mégis annyi palack gyűlt össze, hogy egész éjjel tölteni kellett. Műszaki ember lévén érdekelt a dolog, így segítettem, amennyit csak tudtam. A második, vagy harmadik éjjel egyszer csak megállt az egyik kompresszor és nem is volt hajlandó újra indulni többé. A kezdeti tanácstalanság lassan kezdett átcsapni pánikká:

„Nem leszünk meg holnapra” mondták, „ mi lesz a befizetett merülésekkel?”.

Próbáltam jelezni, hogy mérnök ember lévén, hátha tudok segíteni, de elküldtek. „Ez búvárkompresszor, nem érthetsz hozzá”. – mondták.

Hát legyen – gondoltam és vártam, de a kompresszor nem indult be, pedig a behúzó-kötél már lassan kezdett elkopni a próbálkozástól. A tanácstalanság egyik szünetében odaléptem és levettem a megszakító ház fedelét, gondolván „a kompresszorhoz lehet, hogy nem értek, de nem is az a rossz, hanem a motor nem megy”. Az meg ugye egy egyhengeres kétütemű lévén, – egyetemi professzorom véleménye alapján – „nem egy atomreaktor”. Láss csodát, neki lett igaza. Egy beégett megszakító 16 másodperces csiszolása csodás varázslatot eredményezett. A motor felbőgött, a vezérkar összefutott, és mint a tábor megmentőjét kezdtek engem ünnepelni. Így jártam én ezentúl velük merülni és kompresszorozni éjjel, nappal. Ezeken az éjszakákon ismertem meg Gyurka Zsoltot – akit ma a Molnár János-barlangból ismerhetsz – és együtt húztuk a kompresszorokat sok éjszakán át.

Időközben készítettem magamnak – és akkori barátaimnak is – egy “igazi” búvár mellényt. A belső anyagát a Taurus-nál vásárolt nyersgumi matracanyagból készítettem. Igen, ez olyan, mint amiből még 10 évvel ezelőtt a strandmatracokat készítették. A főmérnök kicsit bizonytalan volt, hogy hívjon-e hozzánk mentőt, mikor előadtuk neki, hogy mihez kellene az anyag, de adott vagy 6 négyzetmétert. Aztán saját kezűleg varrtam hozzá a barátnőm varrógépén külső huzatot, és műanyag 400-as csatornacsőből készítettem háttámlát. Szelepeket, csavarokat esztergáltam hozzá magam. Sajnos az inflátor fej nem igazán akart profi leni, így abból meg kellett venni a gyárit. A gégecsöves-hátreduktoros cuccomat egy modernebb Orosz cuccra cseréltem. Ez már két lépcsős volt, de egyetlen második lépcsővel. Ez sem okozott gondot. Esztergáltam egy csatlakozót, amin két kivezetés volt, így az eredeti második lépcsőt és az jackin lévő inflátor-reduktort is ki tudtam szolgálni levegővel.

Szóval volt 150 merülésem, volt „profi cuccom” így még azon az őszön Advanced fokozatúvá lettem és nyolcfős csoportokat vittem merülni, mivel „jól megy ez neked” besorolásba kerültem. Ezekeken a túrákon ismertem meg igazán „AZ OKTATÓM” lelkét. Csodálatos ember volt, akit valóban áthatott ez a világ, csak már az utálta oktatást, de azt nagyon. Egy éjjeli beszélgetésnél előhozakodtam a kezdő tanfolyamomon meghasonlott lelki világommal.

  • Tamás! Én ennyire borzalmas tanfolyamon még életemben nem ültem. Te majdnem hánytál attól, hogy tanítanod kell, én meg majdnem beledöglöttem, hogy mi lett az álmomból. Most, hogy megismertelek és tudom, hogy mennyire jó vagy és mennyire szereted ezt a világot, és európai hírneved van a szakmában, nem értem miért nem csinálod ezt másképp. Lelkesen, hittel.
  • Tudod kölyök, ha majd egyszer lesz a neveden 3000 igazolvány… akkor… akkor majd megérted: „Aki búvárnak születik, azt nem kell tanítani, aki meg nem, azt meg nem érdemes.”

Csak ültem és néztem. Néztem, és nem értettem. Ma túl a 4500. igazolványon mindent értek. Nem értek egyet mindennel, de értek mindent ezekből a szavakból. Értem, hogyan lehet kiégni, belefáradni egy üzlet hajszolásába. Miként veszíti el a legszentebb dolog is a jelentőségét, és miként válik munkává, nyűggé, majd átokká.

Akkor, a minőségből mennyiséget csinálsz…

Art of DivingÉrtem, mert megjártam ezt az utat és majdnem rámentem az utolsó előtti „nagy körre”. Azt hiszem, mostanában értem vissza lélekben az ocsai-tóhoz. Ott, ahol minden kezdődött és oda, ahová minden tart. Az általam épített nagy iskolák, Deep Divers’ College, Budapest Búvárcentrum, Búvárakadémia, Elite Divers, melyek többször is elérték „az egyik legnagyobb iskola” kategóriát, ma már nem vonzanak. Múlandóak, mint minden ezen a világon. Talán a lélek nem, mert az nem felejt…

Várlak…

Köszönetem mindenkinek, aki által idáig eljuthattam: Neked, aki feltöltötte a palackjaimat, és annak az Úrnak is, akitől a könyvet kaptam. Köszönet: Marx Tamásnak (nyugodj békében), Posár Tibornak, és Branovits Istvánnak.

Mindezeket azért írtam le, hogy megismerj… és talán érts egy kicsit belőlem.

Dora Gyula

Nos… Ha te nem így szeretnél belevágni a technikai tanfolyamokba – amit nagyon remélek – akkor van egy jobb ötletem…

Olvasd el az XR Nitrox – A “kezdő” Technikai Búvár Tanfolyam anyagát! Látni fogod… Még lányoknak is megy. 🙂

Art-of-diving-buvar-akademia-technikai-buvar-oktatas-banner-XR-Nitrox-550

Olvasnék még erről a világról!

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.